Zarándokház, Máriapócs

Máriapócs az egyik legnagyobb magyar Mária-zarándokhely, a nyíregyházi görög katolikus egyházmegye fennhatósága alatt működik, 2005 óta nemzeti kegyhely. Az akkor kicsiny nyírségi faluban először 1696. november 4-én könnyezett az Istenszülő Szűzanya ikonja, majd a későbbi századokban, a helybeliek akarata ellenére a császár által Bécsbe szállíttatott táblakép másolatával ez a csoda kétszer megismétlődött, 1715-ben és 1905-ben.

A máriapócsi főtér keleti térfalát maga a kegytemplom és a bazilita rendház együttese alkotja, északi oldalán a Nagy Szent Bazil rendi nővérek szociális otthonának egyemeletes épülete áll, míg a nyugati oldalon a Török Ferenc által 1996-ban tervezett zarándokházat találjuk. A finom, arányos tömeg- és részletképzésű, kisvárosi beépítést kezdeményező első zarándoképületet Török Ferenc városépítészeti léptékű megfontolással telepítette a tér sarkára úgy, hogy egyértelműen kijelölje a folytatás mikéntjét. Ezt a telepítést folytatja most Salamin Ferenc a két új épülettel, amely a tér délnyugati sarkát jelöli ki. A városépítészeti alapgesztus tehát a település szövetének továbbépítése, ami esetünkben új minőséget hoz létre, kisvárosi térré formálja a kegytemplom előtti térséget.

A térre lépve, ahol természetesen a kegytemplom barokk kéttornyos homlokzata uralkodik, az új zarándoképületek – két hosszú, robusztus lábas ház – arányosan formált egyemeletes tömegei szinte ellenpontot képeznek a maguk hatalmas plasztikai erejével. A földszinti árkádsoros városi ház típusa egész Európában elterjedt a középkor óta, így Magyarországon is számos példáját ismerjük. Ismerős, kortalan, barátságos építészeti formaegyüttesről van tehát szó, amely a nyírségi községben is megtalálja a helyét, azért is, mert távolról rímel a magyar parasztház tornácos kialakítására is.

A történeti korok építészeti formáinak használata tehát indokolt lehet, a hogyan és a mérték kérdése azonban nem megkerülhető. Salamin mindenkor természetességgel nyúl a régi korok építészeti formáihoz, amelyeket gyakran formál tovább szabadon. Nem teszi föl a nemzetközi modern építészet alapkérdéseit, hogy vajon csak új technológiát és a belőle következő új formát használhatjuk-e, nem nemzetközi trendek folyóirat-építészetéhez kíván igazodni. A hagyományos vakolt fal, az egyszerű törtfehér színezés, a cserépfedés, a dísztelen részletképzés a reprezentáció kerülésének józanságát sugallja. A kápolna tömege az épület főhomlokzatán is megjelenik, ahol rizalitot képez, s a szentély fölötti kerek ablak kőkeresztje messziről jelzi az épület vallási jellegét.

Történeti építészeti motívumok alkalmazásáról van szó mindkét épületen, de nem idézőjelbe téve, elidegenítve kezeli őket Salamin, hanem magától értetődő természetességgel. El tudja hitetni velünk, hogy ilyen is lehet egy középület ma Magyarországon. Ezt alátámasztja az árkádsoros városi ház funkcionális értéke, a védett, mégis nyitott térsor, a külső és a belső tér átmeneti zónája. A tornác, az árkádsor, az átmeneti terek, az emeleti lodzsasor mind jól működő, hasznos tereket hoz létre.

(Sulyok Miklós írása, részletek, Országépítő 2016/4)