Tokajicum borászat, Tarcal

A korábban elkezdett és félbehagyott épület áttervezésével és bővítésével jött létre a borászati üzem. A szőlőterület közepén, lejtős terepen fekvő épület kétszintes oldalával az alföld felé, egyszintes oldalával a Tokaj hegy felé néz. Az alagsorban és a földszinten üzemi helyiségek, a földszinten az út felé irodák és teraszos bemutató terem, a tetőtérben apartmanok találhatók.

+

Ennek a kiugró és kiemelkedő tömegnek a léptéke, arányrendszere, karaktere alapvetően különbözik a pincék és a táj hagyományaitól. Sajátos egyensúlyban van benne a mozgalmasság és a nyugalom: a hegyből kiszakadó tömeg lendületét jelzi a faltestek felszakadása, oszlopokká válása, az üvegfelületek felett lebegő tető szárnyalása; ugyanakkor a vaskos kőpillérek stabilitást, az egybefüggő tetőfelületek, az egységes anyaghasználat az együttes egységét hangsúlyozzák.

Ez a kettősség indítja a Salamin házaira jellemző „töredezettséget”; a nehézkes, szigorú oldalszárnyak szinte részletezetlen tömbök, ami azonban a középrésszel érintkezik, megelevenedik, finom részletekre bomlik. Ezek a formák valahonnan mind ismerősek, ám mintha különös leletekként, össze nem való darabokként gyűjtötte volna egybe őket a tervező; az egyikben az anyaghasználat, másikban a lépték és a belső arányok, harmadikban a szerkesztésmód révén ismerünk rá a hegyaljai táj ízére. Mintha eszményi harmóniát sugárzó álomkép-montázsát vetítette volna rá az adott helyre, az adott funkcióra, hogy ott az oda kívánkozó anyagok és formák az éppen oda kívánkozó méretben és elrendezésben igazodjanak a maguk helyére…

A középrész előrelendülő tetejét a régi tornácok, oromfalak ácsolataira jellemző, köríves merevítő támasszal összefogott faszerkezet tartja, ezt a könnyed formát a súlyos, archaikus kőlábak szokatlan magasságba nyúló tömege rögzíti kiváltva és oldva a feszültséget. A tömör fal elé kiülő teraszt és az azt védő, az aszimmetriát kiemelő tetőt is egy-egy ív hordozza, de ezek kimozdultak az előbbi szerkezet kötött geometriájából. Ebben a legfontosabb sarokban, ahol a védett bejárat is megtalálható, válnak a legszabadabbá, legkötetlenebbé a formák, amit a hivalkodóan mindentől különböző, íves, térbe állított kőoszlop jelez. A bejárati lépcsőt kísérő mellvédfalak sűrítik magukba leginkább Salamin építészeti nyelvének lényegét, ezek a faltöredékek mintha a föld alól előbukkant, kissé bizonytalan helyzetű, de mélységesen a helyhez tartozó ősi támfalmaradványok vagy ki tudja egykor mire szolgált leletek volnának, amelyek véletlenül éppen megfelelnek arra a célra, hogy kiformálják a lépcsőfeljárót, miközben sugározzák magukból a hellyel való harmóniát, amely az együttes egészét is áthatja.

(Gerle János írása, részletek, Magyar Építőművészet 2005/2)