Gyöngyszem Óvoda, Szerencs

A szerencsi Gyöngyszem Óvoda elhelyezkedésére furcsa kettősség jellemző: telke egy fél évszázada kialakult kertvárosias területbe ékelődik, rejtett kapcsolódási lehetőséggel az általános iskola nyolcvanas években épült együttese felé. Füzes András szervesen folytatta mind a főépítészi telepítési koncepciót, mind az abból felsejlő építészeti formavilágot. A körülményekhez igazítva átdolgozta a telepítést: a beforgatást az is indokolta, hogy a déli oldalon a zeneiskola és az általános iskola közös zöldterülete felé szerencsésebb orientálni az épületet. Így az északi, utcai oldal a gazdasági funkcióké, a déli, zöldre néző rész pedig az óvodásoké.

Ez a kettősség a külső megjelenést is uralja: a Kassa utca felől hagyományos, már-már kisvárosias karaktert kapott az épület, utcával párhuzamos tengelyével, zártsorúsodó karakterével. Ez fokozatosan oldódik át a délkeleti oldali foglalkoztatóknál a funkcióra érzékenyen reagáló játékos architektúrába. A déli oldalt a tornaszobának a közeli iskolaépületek gesztusaira természetesen reagáló, fegyelmezett tömege és a bejáratot kijelölő „torony” uralja, rajta egy mázas kerámia gyöngyszem, önkéntelenül felemelve a szemlélő tekintetét.

Az épület közepét, lelkét elfoglaló csoportszobák kertra néző oromzatai az északi, utcával párhuzamos gazdasági épületrész lefűződő továbbgondolásai, funkcionálisan tökéletesen megoldva: szabadon formált alaprajzzal, mégis jól koordinált szerkezettel, megfelelő bevilágítással és fedett terasszal. Mégis éppen ez a három „kunyhó” egy, az épületen messze túlmutató gondolatsort indít el bennem, elsősorban a tervező építészi magatartása kapcsán.

Talán inkább a szabadság-fegyelmezettség fogalompár idézhető ide, miszerint a külső szabadság hiánya egy komoly fegyelmet követelt meg a belső szabadság kifejezésében a rendszerváltozás előtti időkben. Egy-egy alkotás szellemi mondanivalójának sokkal nagyobb volt a „tét”-je a sárospataki Művelődés Háza születése idejében, mint napjaink közberuházásainál. A többség ezt a tétnélküliséget egyfajta valós, vagy átvitt értelemben vett szürkeséggel reagálja le, más pedig az általam szerzői építészeti habitushoz sorolható szertelenséget választja. Füzes András (nagyon helyesen) az utóbbi utat járja, az épületeiben a - rá nagyon jellemző - festőiséget domborítva ki. Nem csak a tömegformálásban és az anyaghasználatban, de az alaprajzi szervezésben is. A F. L. Wright által kifejlesztett „áramló tereket” látunk, de a szintén általa hivatkozott „integritás” nélkül.

Ha már Wright organikus építészetének integritásánál tartunk, talán a szerves építészet szerves folytatása – tizenhárom évvel Makovecz Imre halála után - a regionalista építészet lehet, illetve kell legyen, ha úgy tetszik törvényszerűen. Ez lehet az a külső gondolat, amely fegyelmez, amely szervezni tudja épületeinket napjaink széthulló, szétforgácsolódó világában és ami megmenthet minket a mindent eluraló szürkeségtől is.

Erhardt Gábor

(Országépítő, 2024/4, részletek)